Értékelések,  Könyvek

Cixin Liu: A halál vége (A hátomtest-trilógia 3.) – vendégértékelés Szabitól

Az emberiséget túlzottan magabiztossá és felfuvalkodottá teszi már a győzelem előérzete is. Pedig ha sikerülne végre együttműködnie a két civilizációnak, akkor talán újra lehetne írni a történelmet, mely nem a múltunk, nem a jelenünk, és nem is a jövőnk. „Ha az új univerzum valóban megszületik, számos, palackba zárt üzenet sodródik majd benne. Hihetőnek tűnt, hogy a palackok egy jelentős részében olyan tárolómechanizmusok működnek, melyek az adott civilizáció minden tagjának emlékeit és gondolatait magukba zárták, részletes biológiai jellemzőikkel együtt – talán ezek a feljegyzések elegendőnek számítanak majd ahhoz, hogy az új univerzumban egy új civilizáció új életre keltse azt a régi civilizációt.”

„Már nemcsak az emberiség túlélése, hanem az univerzum léte forog kockán bármelyik világegyetemről is legyen szó.”

Kiadó: Európa Kiadó

Kiadás éve: 2019 (eredeti kínai: 2010)

Fordította: Dranka Anita

Oldalszám: 808

Kor: 16 éves kortól ajánlom

Moly százalék: 90% (149 értékelés alapján)

Sorozatrészek:

  • 1. A háromtest-probléma
  • 2. A sötét erdő
  • 3. A halál vége
Értékelésem

Minden képzeletet felülmúló. Leginkább így lehetne jellemezni a Háromtest-trilógia záró kötetét. Hatalmas vállalkozás, amikor egy történet, álljon az egy, három vagy tíz kötetből, a hétköznapi ember mindennapjaiból indulva végül egészen az univerzum beláthatatlan térbeli és időbeli távolságaiba nyújtózkodik. És sajnos ez a vállalkozás többször kudarcba fulladt már.

Cixin Liu merész regényhármasa viszont azon kevesek közé tartozik, akik nem csak sikeresen, de dícséretesen hajtották végre ezt a nehezen felfogható léptékváltást. Amikor ezt a vaskos könyvet először a kezembe fogtam és elolvastam „az univerzum léte forog kockán” szavakat, szinte biztosra vettem, hogy csalódás vár, annak ellenére, milyen bravúrosan emelte folyamatosan a tétet már eddig is az író az első két kötetben. Örülök, hogy nem lett igazam. De menjünk sorban.

Az első regényben 60 évet, a másodikban több mint 200 évet ölelt át a cselekmény. Cixin Liu bizony nem fél egyre nagyobb térbeli és időbeli ugrásokat tenni elképesztő technológiái és kozmikus méretű története bemutatása érdekében, a harmadik kötet távlataihoz képest azonban minden előző eltörpül. Kissé értetlenül olvastam a prológus előtt feltüntetett kronológiát, melyben a már ismert Kízis előtti kor, a Krízis kora és végül az épp csak megkezdődött Elrettentés kora alatt még legalább ennyi kor állt egyre növekvő (évszázadok, évezredek, évmilliók) időtávokkal. Ekkor sejtettem meg először, hogy 800 oldal talán nem is olyan sok, ha ekkorára nyújtózkodik a történet.

Akik olvasták az előző értékeléseimet, észrevehették, hogy a karakterek jellemzése az én vesszőparipám. A második kötet meglepően önálló és kidolgozott karakterei után az író ismét szűkszavúbb lett az utolsó kötetre, a főbb karakterek szinte mindegyike – népmesei hősöket idéző módon – mindössze néhány jellemvonás köré épül, melyek ráadásul nem is változnak számtalan sorsfordító esemény és megrázkódtatás ellenére. Talán ez szándékos írói döntés volt, hiszen ebben az egyre komplikálódó és gyorsuló ütemű cselekményben az olvasónak szüksége lehet efféle kapaszkodókra. Mindenesetre én kissé sajnáltam, hogy 800 oldal után sem tudtam hús-vér, élő-lélegző emberekként magam előtt látni a karaktereket.

Mindezért azonban, ahogy az első kötetben is, Cixin Liu elképesztő fantáziája kárpótol minket. Beszélhetünk itt akár még sosem hallott technológiai vagy kozmológiai ötleteiről, a társadalmi átalakulások vagy új világképek hiteles leírásáról, akár a regény műfaji sokszínűségéről. Azt már láthattuk, hogy az író kifejezetten ügyesen használja a különböző műfajok stíluselemeit a különböző fejezetek árnyalására, ezt ebben a kötetben sem hanyagolja: kapunk tőle akciódús csatajeleneteket, tárgyilagos történelmi elbeszélést, hátborzongató paranormális jelenségeket és nem viccelek, gyermekeknek való meséket is.

Amellett, hogy Cixin Liu mesterien mutat be és magyaráz el eddig el sem képzelt technológiákat, ebben a kötetben olyat tett, amivel engem lehengerelt: hihető és izgalmas válaszokat adott a legnagyobb kozmológiai miértekre. A második kötetben bemutatott Sötét erdő-elmélet a Fermi-paradoxonra adott leghorrorisztikusabb magyarázat: az univerzum csendje a ragadozókkal teli éjszakai dzsungel csendje, ahol csak az csap zajt, aki már megunta az életét. Ebben a kötetben azonban kiderül, hogy a valóság még ennél is rémisztőbb, hiszen az élet, a civilizációk nem csak ugrásra készen lapuló lakói a végtelen űrnek. Az univerzumban szüntelen zajló hangtalan háború csatatérré tette az űrt, amelyben a fizika alapvető törvényei váltak fegyverré és akár csak a hegyeket, erdőket elpusztító ember, a galaktikus civilizációk bizony egymást és önmagukat nem kímélve magát a téridő szövetét tépik szét a harc hevében. A fizika és kozmológia iránt örökös kíváncsiságot és csodálatot érző emberként azt kell mondjam, a Cixin Liu által felvázolt „eredettörténet” és jövőkép a legkidolgozottabb, legizgalmasabb és leghátborzongatóbb magyarázat a világegyetem nagy kérdéseire, ezzel talán végleg belopta magát az író a szívembe.

Itt kanyarodnék vissza az előző értékelésem végén adott előzeteshez. A záró kötet felénél, amikor azt írtam, a magasabb dimenziós lények jelenthetik a magyarázatot „az univerzum léte forog kockán” szintű epikus mondatokra, hatalmasat tévedtem. Bár a magasabb dimenziós töredékek majdnem megmentik Konstantinápolyt a törököktől, és ténylegesen szerepet is játszanak abban, hogy az emberiség később ráeszméljen a teljes képre, ezek a töredékek és a bennük haldokló, magasabb dimenziós lények csak a háború áldozatai.

Miközben „főszereplőink” viszontagságokkal teli életét végigkövetjük, Cixin Liu szinte észrevehetetlenül emeli a történetet a csillagok közé. A trisolarisi konfliktus ebben a kötetben is vadul hullámzik a békés együttélés reménye és a kölcsönös megsemmisítés valamint az emberiség győzelme és veresége között. Egy idő után azonban már nem is a Trisolaris a legnagyobb problémánk, mi is belekeveredünk a téridő szövetét is meggyötrő háborúba, és ekkor Cixin Liu bizony nem bánik kegyesen az emberiséggel. A kötet legvégén azonban, amikor az olvasó már szédül több mint 700 oldalnyi keményvonalas sci-fitől, abban a tudatban sóhajthat fel ennek az 1800 oldalas trilógiának a végén, hogy az emberiség fennmarad az univerzum(ok) haláláig, az emlékünk pedig talán annál is tovább.

Végére értünk hát. Az első kötettől, a maga rejtélyes, többszálú történetével az első kapcsolatfelvételről és annak végzetes ígéretétől, a második kötet kiélezett információs és bolygóközi hadviselésén és kozmikus horrorán át végül eljutottunk addig, hogy a végtelen univerzum szűkössé vált, eljutottunk a végső konfliktusig, a végső igazságig és a végső üzenetig, amit hátrahagyunk.

A trilógia összegzéseképp talán csak annyit mondanék, hogy sci-fi rajongók számára kihagyhatatlan. A három regény, bár önálló fogyasztásra is alkalmas, igazán lehengerlő élményt együttesen adnak. Ajánlom szeretettel és bizalommal mindazoknak, akik szeretik a 20. századi, keményvonalas sci-fit, tele új ötletekkel, világokkal és igazán lehengerlő léptékekkel. Azok számára, akik az űrháborúk, információs hadviselés és mozgalmas karakterdrámák szerelmesei, a második kötet önálló olvasását javaslom.

A tanulság pedig? A legnagyobb tanulság az, hogy mindig lesz új a nap alatt, amíg születnek olyan írók, mint Cixin Liu. Tanulsága még a történetnek az, ami valószínűleg egyben az író hitvallása is, mégpedig hogy az emberiségnek helye és célja van az éjszakai égbolt megannyi csillaga között, hogy az univerzum és annak fundamentális kérdései nem vesznek, nem veszhetnek örökösen az ismeretlenbe. Nem engedhetjük meg, hogy így legyen.

Értékelésem:

4.5/5

Harmadik és egyben utolsó vendégértékelésem végéhez érve a trilógiából szeretném ezúton is megköszönni Kismosolynak a lehetőséget, hogy megoszthattam gondolataimat erről a nagyszerű trilógiáról. Ahogyan ez az 1800 oldal, úgy az értékelések megírása is egy izgalmas utazás volt, egy relatíve rövid, de emlékezetes epizód a saját történetünkben. És ezúton szeretném megköszönni neked is, kedves blogolvasó, hogy velünk tartottál ezen az úton, olvasd továbbra is lelkesen Kismosoly blogját és persze a könyveket, amik ennyire színessé teszik még az esős napokat is.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük