Leiner Laura: Ég veled (Iskolák versenye 1.)

Hosszú idő után izgatottan vettem újra kezembe egy Leiner Laura könyvet. Nagyon szeretem az írónőt, két leghosszabb sorozatát, A Szent Johanna gimit és a Bexi-sorozatot már jó ideje magam mögött tudhatom, utóbbi az eddigi kedvencem. Két évvel ezelőtt azonban az Akkor szakítsunkkal elég nagy csalódás ért, talán ezért is telt el ennyi idő a legutóbbi LL könyv olvasása óta. Most viszont ismét egy nagyon népszerű sorozatba, az Iskolák Országos Versenyébe kezdtem bele nagy reményekkel.

A kezdeti lelkesedésem sajnos hamar elapadt, ugyanis amennyire kíváncsi voltam az új történetre, és amennyire vártam a megszokott Leiner Laura humort, nagyon nem azt kaptam, amit vártam. Bár a szokásos “de gyorsan fogynak a lapok” feeling ugyanúgy megvolt, mégis, nekem nagyon sokáig nem tudta igazán felkelteni az érdeklődésemet a történet. Van egy olyan érzésem, hogy itt a hangulatom is közre játszott, és hogy nem tudtam száz százalékosan fókuszálni az olvasásra, így az elmélyülés a történetbe is nehezebben ment. Ami viszont nem hiszem, hogy bármi ilyesmi indokkal magyarázható, az az, hogy mennyire fárasztott a könyv humora. Őszintén szólva ez okozta az egyik legnagyobb csalódást számomra, hiszen a legfőbb érv általában az írónő könyvei mellett, hogy szeretnék sokat nevetni. Most először fordult elő az, hogy kiverte nálam a biztosítékot néhány humorforrás. A legfőbb ilyen az igazgató által megosztott videók alatti kommentek voltak. Ezek számomra annyira lehúzták az egész LL színvonalat, hogy nagyon felhúztam magam rajta. Nagyon remélem, hogy nem az a mai valóság, amit ott műveltek a gimisek. Hihetetlen, hogy mennyire alpári és agyatlan volt az összes komment. Nem tudom felfogni, hogy miért kellett így beállítani a gimiseket, az pedig pláne nem volt életszerű, hogy egy gimnázium oldalán, az igazgató láttára csinálják ezt a gyerekek. Amilyen sokszor pedig ezeket mind teljes egészében bele kellett rakni a könyvbe, szerintem teljesen felesleges volt, sőt engem különösen idegesített a fent leírtak miatt. A másik ami csalódást okozott, az maga a karakterek humora. Amiket máskor viccesnek találtam, most egyszerűen nekem már nemcsak hogy sablonosnak hatottak, de szerintem egy kicsit túlságosan leegyszerűsítette és túltolta őket Laura. Lóri lábnapjaival az élen, ami számomra annyira bugyutává tette az ő karakterét, főleg amiatt, hogy még ha el is lőjük ezt a poént egyszer, kétszer, netalántán háromszor, ne ez legyen már egy több, mint 400 oldalas könyvben egy szereplőnek az egyetlen mondanivalója. Ráadásul ezen tényleg minden egyes alkalommal ugyanolyan jóízűen kellett volna nevetnem?

A kezdeti csalódottságomon túllépve, amikor végre megérkezik csapatunk a táborba, azért egy kicsit reménykedtem, hogy legalább a sztori izgalmasabbá fog válni, ugyanis sokat hallottam, hogy nagyon kreatív feladatokkal találkozhatunk majd a könyv során. Őszintén szólva nekem az első pár megmérettetésnél ezek se jöttek át annyira. Lehet, hogy nagyon kritikus hangulatban olvastam, de egyszerűen így éreztem. Számomra – bár nagyon jó helyszínnek találtam az erdős környezetet – ennek a hangulata is egy kicsit nehezen kapott el.

Hogy a szereplőkről is ejtsünk néhány szót: őket se sikerült egyelőre igazán megkedvelnem. Hanna a gimi matekosaként került be a versenybe, mégis egy kicsit túlzásnak találtam amennyire felsőbbrendűnek mutatkozott a csapatában. Bár mindenkivel kedves volt, nem tartottam fairnek, hogy nagyon sok mindenre az ő rábólintása jelentett jóváhagyást, nekem kicsit túlságosan okoskodó hatást keltett. Ezen felül pedig egyáltalán nem találtam érdekesnek a karakterét. Azon kívül, hogy minden nap felhívta az apukáját, és sudoku-t játszott a telefonján – majd persze egy fiú is bejött a képbe – nem sok mindent tudok elmondani róla. Az anyukájával kapcsolatos gyászt, amit érzett, bár teljesen meg tudom érteni – és tudom, hogy sokan pont ennek a komolyabb témának a beemelése miatt tartják annyira kiemelkedőnek ezt a könyvet -, nekem valahogy ez se jött át itt annyira. Az alapvetően humoros hangvételű kötetbe számomra nem tudott annyira beilleszkedni és hitelt nyerni a téma. A Szirtes Gimnázum többi csapattagjai közül már Lóriról fentebb elmondtam a véleményemet. Zsombi a szintén reálos beállítottságával egy kicsit kocka benyomást keltett, ráadásul mivel fiatalabb volt, ráesett a naiv címke is. Bernadett nekem egy kicsit túlságosan távolságtartó volt, nem sok minden derült ki róla, azon kívül, hogy nagy benne a versenyszellem, korrekt a társaival szemben, és amúgy nagyon féltékeny a pasija. Nézzük csak könyvünk fő férfi, vagy inkább fiú karakterét, Kornélt. Ő lenne tipikusan az a Leiner Laura karakter, akitől elájulnak a lányok. Ami az eddigieknél egy kicsit érdekesebbé tette számomra, hogy bár külsőre ő is azt a tipikus menő pasi benyomást keltette, belsőre egyáltalán nem volt az a nagy macsó, sőt. Meglepően mindig nagyon kedves volt mindenkivel, így inkább rá most a “jófiú” jelző illett jobban. Ennek ellenére a belépője nagyon is szexuális töltetűre sikeredett, aminek őszintén szólva én egyáltalán nem örültem. A hiányos öltözetű megjelenéssel nekem nagyon elcsépelt lett az első kettesben történő találkozása Hannával, hiszen a teste alapján kaptuk meg így a legjelentősebb első benyomást, ami után a lány a kezdetektől fogva pironkodhatott.

A mellékszereplők közül még kiemelnék egy párat. Vegyük elsőként Kocsis igazgatót, aki bár szintén egy vicces karakter akart lenni, számomra teljesen jellegtelen maradt. Emiatt egy kicsit szomorú vagyok, mert a korábbi LL könyvekben a hozzá hasonló karakterek nagyon jól működtek. Titanilla tanárnőn már néhányszor tényleg nevetnem kellett, de egy idő után az ő karaktere is fárasztott. Máté, a sárga csapat egyik tagja bár sokáig nagyon szimpatikus volt, a végefele a könyvnek kezdett gyanússá válni a segítőkészsége, ami aztán ki is derült, hogy nem volt olyan tisztességes szándékú, mint ahogy azt az elején gondoltuk volna. Sajnos a nevüket nem tudom felidézni, de engem a végére megfogott a legutálatosabb csapat két mosószobás lánytagja. Amilyen sablonosak és utálatosak voltak végig, a végén igen sikerült meglepniük, amikor is bevallották, hogy viselkedésükben nagy szerepet játszik az, amit már az előző verseny alkalmával átéltek. Így rájuk még nagyon kíváncsi leszek, úgy érzem még ezen a vonalon tartogathat számunkra valamit a történet. Ha nem is feltétlen a karakterekkel kapcsolatban, de esetleg olyan titkokra derülhet fény az előző versenyről, amik izgalmasabbá tehetik a cselekményt.

Az eddig említett negatívumokon után térjünk át egy kicsit a könyv erősségeire. Bár ténylegesen nehezen rázódtam bele mind a történésekbe mind a hangulatba, körülbelül a könyv utolsó negyedére szép lassan sikerült valamennyire megértenem, mit szeretnek olyan sokan ebben a sorozatban. Ugyanis bár később következett be mint vártam, az utolsó pár feladat számomra is nagyon izgalmasnak ígérkezett. A humor is egyre jobban átjött, ezen felül  pedig egyre jobban elkapott a verseny hangulata, és az a keserű érzés, hogy az itt kötött barátságoknak milyen hamar vége szakadhat. Gondoljunk itt akár csak Kornélra, vagy a többi versenyzőre, sose tudhatjuk, ki lesz a következő, aki kiesik. Különösen tetszett, hogy a végefele olyan feladatot is kaptunk, ahol tényleg úgy éreztük, másodperceken múlik piros csapatunk sorsa. Itt szeretnék egy kicsit kitérni az egyik feladatra, ami arról szólt, hogy mennyire ismerik egymást a versenyzők. A csapatok eredményei mindent elmondtak, és ez kapcsán én is megemlíteném, hogy mennyire hiányoltam a táborban a versenyzők közötti igazi kapcsolatok kialakulását. Bár nagyon remélem, hogy ez csak az idő szűkössége miatt volt, de nekem nagyon hiányzott, hogy több közös, csapatépítő jellegű program és szórakozás legyen legalább a csapattagok között. Még a lány szobatársak is annyira távolinak tűntek, nagyon hiányzott nekem egy igazi csajos beszélgetés vagy komolyabb barátság kialakulása. Összességében minden szereplővel ez volt a bajom – ha Hannát és Kornélt nem vesszük figyelembe -, nekem mindenki egy kicsit távolságtartónak tűnt.

A könyv lezárása tetszett, az, ahogyan Hanna és Kornél kapcsolata kezdett kibontakozni, és a feladatok is egyre izgalmasabbá váltak, a kiesések pedig egyre fájdalmasabbá. Ezzel végre elértünk egy sokkal komolyabb versenyhangulatot, és azt éreztem, hogy tartogathat még igazi izgalmakat és  szívfájdalmakat ez a sorozat. Kíváncsian várom, hogy a folytatásnak sikerül-e jobban belopnia magát a szívembe.