Értékelések,  Könyvek

Charity Norman: A lányunk férje

Az ​élet egy pillanat alatt megváltozhat, de a megbocsátás tovább tart.
Charity Norman

Jodi Picoult méltó vetélytársának nevezik Charity Norman új-zélandi írónőt.

Felkavaró és elgondolkodtató regénye egy véletlenül gyilkossá lett apáról szól. Amikor elkezdjük olvasni, még egyértelműnek tartjuk, hogy egy gyilkos nem érdemli meg a gyerekeit. De mire a végére érünk, nem lesz ennyire magától értetődő a válaszunk. Mert ebben a könyvben senki és semmi nem olyan, mint amilyennek elsőre látszik.
A történet kezdetén Joseph Scott előtt feltárul a börtönajtó, letöltötte a büntetését, és mostantól szabad ember. Csakhogy eddigre már szinte mindenét elveszítette. Véletlenül, egy családi veszekedés közben ölte meg a feleségét, és a tragikus eseményig kiváló férj volt, igazi mintaapa, valamint a városi iskola megbecsült történelemtanára. Az első útja rögtön a gyerekeihez vezet, akiket imád, és akiket a gyilkosság óta az anyai nagyszülők nevelnek. De se a gyerekek, se a nagyszülők nem akarnak hallani Joseph-ről.
Vajon tényleg az a helyes döntés, ha soha többet nem találkozik a férfival a lánya és a fiai? A történetet több szereplő nézőpontjából ismerhetjük meg: az erős karakterű nagymama, az érzékeny nagylány és a bűntudattól gyötört apa szemszögéből. Nemzetközi sikerlistás regény azoknak az olvasóknak, akik minőségi irodalmat keresnek.

Kiadó: Kulinária/Lettero Kiadó

Kiadás éve: 2014 (eredeti angol: 2013)

Fordította: Sipos Katalin/Komáromy Rudolf

Oldalszám: 380

Moly százalék: 89% (136 értékelés alapján)

Kor: 16 éves kortól ajánlom

Sorozatrészek: Egyrészes

Értékelésem

Charity Norman regénye régóta várja már a polcomon, hogy elolvassam, és valahogy mindig is éreztem, hogy különleges élményt fog nyújtani. A Jodi Picoult rajongóknak való ajánlás a fülszövegben már önmagában is sejteti, hogy mire számítson az olvasó, ha olvasott már korábban Picoult könyvet.

Nem szeretném hosszan összehasonlítani az ő regényeivel, és végül is nem is tudom, csak azzal az eggyel, amit olvastam tőle, a Sorsfordítókkal. Ami mindenképpen adott, egy drámai családi történet. A fejezetek itt is váltott szemszögben íródtak, és már az elején izgalmas események közepébe csöppenünk. Ezek a hasonlóságok mindenképpen a könyv legerősebb tulajdonságai közé tartoznak, nem is beszélve az egyedi hangulatról, ami olvasás közben körül lengi a történetet.

Térjünk ki egy kicsit a váltott szemszögre. Az ebben a formában megírt könyvek valljuk be, nem mindegyik tud annyira jól működni. Egyrészt a cselekmény előrehaladása és jelenetek váltakozása szempontjából se viszi el pozitív irányba a könyvet, másrészt vannak írók, akik egyszerűen nem tudják annyira jól felépíteni a karaktereket, hogy azokat teljesen egyedivé és felismerhetővé tegyék. Itt szerencsére ezzel egyáltalán nem volt gond, sőt! A három szereplő fejezeteit egyformán imádtam olvasni, és olyan érdekessé sikerült tenni őket, hogy egyszerűen mindenkinek a nézőpontja nagyon érdekelt. Annyira mások voltak, ráadásul a konfliktus helyzet különböző oldalait képviselték, mégis, mindegyik nézőpontot sikerült megértenem, és ez a csodálatos benne: láthatjuk, hogy akármilyen nehéz helyzet is adódik az életben, és akármennyire is nem értünk egyet, általában mindenkinek a nézőpontját meg lehet érteni, csak bele kell egy kicsit képzelnünk a másik helyébe.

Scott az a szereplő, akit a felesége meggyilkolásáért letöltött büntetése után a leginkább fenntartásokkal kezeltem az elején, hiszen egy ilyen tett elég nehezen tűnik megmagyarázhatónak, és főleg megbocsáthatónak. Viszont már az elején éreztem, hogy itt nem egy egyszerű fekete-fehér történetről van szó, hiszen a gondolataiba látva a férfi teljesen normálisnak tűnt. Sőt, teljesen egyértelmű volt, mennyire szerette és szereti a feleségét és gyerekeit, és milyen hatalmas fájdalommal és bűntudattal küzd. A későbbiekben való viselkedése, a gyerekekhez és nagyszülőkhöz való közeledése is nagyon szerethetővé tette. Bár nem volt könnyű helyzetben, végig nagyon jó apaként viselkedett.

A nagylány, Scarlett először úgy tűnhet, hogy az egyetlen, amit érez, az a gyűlölet. Súlyos trauma érte őt az öccseivel együtt, de talán ő volt az, aki a leginkább képes volt megérteni a történteket. Valóban, az anyja haláláért felelős személy iránt nem is érezhetne mást, ám bonyolítja a helyzetet az, hogy ugyanehhez a személyhez fűzik a legszebb emlékek is az életéből, azelőttig a bizonyos tragikus eseményig. Ehhez még hozzátesz az is, hogy azóta a nagyszüleivel él, akik mindent megtesznek értük, és őket se akarja bántani, így nagyon nehéz helyzetben van, hiszen két tűz közé került. A testvéreivel való kapcsolata már a kezdetektől fogva látszik, hogy mennyire szoros. Egy kicsit talán az anyjukat is akarja helyettesíteni, hiszen nincs más, aki vigyázzon rájuk a nagyszüleiken kívül. Ilyen események közepette pedig nagyon hamar fel kellett nőnie.

A harmadik nézőpont Hannah, a nagymama szemszöge. Ő képviseli az egyik legerősebb karaktert, és ő áll leginkább „a másik oldalon”. Olyan volt ő, mint egy anyatigris, aki miután a lányát nem tudta, most az unokáit igyekszik megvédeni minden erejével, bármi áron. Hogy őszinte legyek, egy kicsit féltem is tőle. Ugyanakkor meg is értettem, és átéreztem, min megy keresztül, az írónő nagyon jól átadta az ő belső vívódását is.

Bár tőle nem kaptunk külön fejezeteket, nagyon értékes szereplője volt a könyvnek a nagypapa, Frederick, vagyis „Pápi”. Róla a legtöbbet Hannahtól tudunk meg, de igazából a többi szereplő is egyformán szerette és tisztelte őt. Nagyon bölcs volt, és mindenkinek a nézőpontját képes volt megérteni. A felesége és a gyerekek iránti szeretete megkérdőjelezhetetlen volt, imádtam a közös jeleneteket. Ami az ő szálában még nagyon megfogott, és szintén nagyon nehéz téma, az az öregedés. A közte és Hannah közötti elég nagy korkülönbség a szemünk elé tárta, milyen végig nézni, ahogy a szemünk láttára öregszik meg valaki, és válik már csak az árnyékává annak az embernek, aki korábban volt. Nagyon sajnáltam emiatt a nagyszülőket, és engem valahogy ez még inkább meghatott, és elszomorított, mint a fő cselekmény. Annyira valóságosan volt ábrázolva, hogy sokszor könnyeket csalt a szemembe.

A könyv egész cselekményét tekintve, bár nem egy hatalmas történésekkel teli könyvről van szó – inkább a belső gondolatok és érzelmek a hangsúlyosak -, nagyon tetszett, hogy a történések és a múlt eseményei apró lépésekben voltak ábrázolva. A szereplők érzései és véleményük pedig fokozatosan változott, ezzel nagyon életszerűvé téve őket. Hiába nem voltak hű de nagy események a könyvben, inkább csak az élet apró kis történéseiből tevődött össze, mégsem unatkoztam egy percig sem, annyira magával ragadott a történet és a szereplők. Megjegyzem viszont, hogy a kezdő fejezet izgalom szempontjából is ütős volt, ezzel rögtön megragadta a figyelmemet és kíváncsivá tett.

Amit még kiemelnék, bár talán egy kicsit furcsa, hogy ez bennem ennyire megragadt, de nagyon életszerűvé tette az a testvérek kapcsolatát, hogy bár szerették egymást, nem csak csupa kedvesség tette ki az egymás közti jeleneteket, sőt nagyon sokszor civakodtak és csúnyán beszéltek egymással. Ezeken sokszor még nevettem is. Persze nem jó a csúnya beszéd, de szerintem nincs olyan család, ahol főleg a gyerekeknél ne lenne jelen, mégis nem sok könyvben találkoztam még ilyen formában és szókimondóan vele. Márpedig ahol szépítik, próbálják szebben megfogalmazni, szerintem nem annyira hiteles, mint amilyen itt volt. Ezért is járt a piros pont.

Ez a könyv megmutatja, milyen a való élet. Hogy mennyire bonyolultak is az emberi érzelmek, és mennyire más, mégis szoros kapcsolat alakulhat ki az emberek között. Hogy milyen egy igazi, bár nem tökéletes, de szerető család tagjának lenni. Minden elismerésem az írónőjé, hogy ezt így meg tudta írni. Biztos, hogy olvasni fogok még tőle. Ha titeket is érdekel a téma, és fel vagytok készülve egy ilyen mély, érzelmekkel teli történetre, ne habozzatok, olvassátok!

Értékelésem:

4.5/5

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük